Csak jelezni szeretném, mindjárt az elején, hogy nem kedvencem a korszak felkapott kult-rendezője, Quentin Tarantino. Nem, mert filmjeiben sok az öncélú, bugyuta vérengzés. Persze, tudom rajongóitól, hogy ez az ő védjegye, a nyakon öntő megbotránkoztatás. Ettől függetlenül úgy véljem, hogy egy komolyabb pszichológus csoport akár élethosszig is kutathatná a mester „agyát”, írhatná tanulmányok ezreit, mégsem lennének képesek megfejteni pszichéjét. Őrült, bolond, beteg, vagy csupán tudatos és nagyon is éles eszű polgárpukkasztó? Vagy egyszerűen csak felépítette magát olyan rendezővé, akiről – minden premierje időszakában – szinte az összes filmrajongó beszél. És izgatottan várja az új „múvit”.
Aljas nyolcas
Így volt/van ez most is, Tarantino sorrendben nyolcadik filmje kapcsán. Január elején került a mozikba az Aljas nyolcas, bár QT már karácsony előtt szerette volna Hollywooddal bemutattatni. Csakhogy a Star Wars erősebb volt, a Disney egyszerűen megzsarolta az amerikai mozikat, hogy ha nem a csillagháborús saga legújabb epizódja megy végig az év utolsó két hetében, akkor alig adja oda vetítésre azt. Nyilván a filmszínházak megijedtek, hiszen megalapozott volt a kasszasikeres várakozás, így Tarantino új filmje várhatott az újévre. Nem baj, megérte. Jó kis film lett ez, talán a Ponyvaregény után a második legjobb. Őszintén meglepődnénk, ha nem kotorászna komolyabban a februári Oscar-díjak között.
Végre „Moziban” éreztük magunkat az Apollóban, mert bár kisterembe vitték, de abszolút telt ház várta péntek este a 167 percesre sikeredett alkotást. Hosszú filmre kellett tehát bevackolódni, ráadásul olyan lassan indult az egész, hogy már-már egy Tarkovszkij-alkotásra emlékeztető premieren éreztük magunkat. Tudják, olyanon, amelyben nem ritka, hogy öt percig csak forognak a fák… Nos, hosszú, de kifejezetten fogyasztható a „nyolcas”. Jók a karakterek, kiválóak a színészek, viccesek a párbeszédek, érdekes a forgatókönyv. Gyakorlatilag egy kamara-darabot látunk, amelyet egy rőfösboltba gyömöszölt be a rendező. Az első két óra alatt azt éreztük, hogy Tarantino mostanában olvashatta az Agatha Christie összest, vagy legalább a krimikirálynő talán legjobb regényét, a Tíz kicsi négert. Igaz itt nem tíz, hanem csak nyolc ember zsúfolódik be – a wyomingi hó elől menekülve – a menedékházba. Mindenki gazember a maga nemében, mindenki megérdemli a halált, de hogy kit ölnek meg, vagy egyáltalán ki marad életben, azt csak a végén tudhatjuk meg. Ezt nagyon magas nívón írta meg Christie, és hasonlóan jól keverte a lapokat Tarantino is. De ismételjük: csupán két órán át. Utána jött egy borzalmas utolsó fél óra. A gagyin kivitelezett, eltúlzott öldökléseivel.
A történet nem túl bonyolult: néhány évvel vagyunk az amerikai polgárháború után, utazók igyekeznek postakocsin Red Rock városába. Egy fejvadász, John Ruth (Kurt Russel kiváló alakításában) tízezer dollár értékű foglyát, Daisy Domerguet (Jennifer Jason Leigh) szállítaná a bíróhoz. Vihetné halva is, de ahogy megtudjuk, ő kizárólag élve szállítja le a gazembereket, mert szereti, ha mindenki látja azok nyilvános akasztását. Útközben felveszik a polgárháborús hőst Marquis Warren őrnagyot (Samuel L. Jackson) a maga három pénzzé tehető „levadászott” hullájával. Ő arról ismert, hogy birtokában van egy eredetinek állított levélnek Abraham Lincoln elnöktől. Nem csak egy írásról lehetett szó – tudjuk meg később több „aljastól” is –, Warren őrnagy egyenesen levelező-partnere volt Lincolnnak. Aztán felveszik Chris Mannixot (Walton Goggins), aki azt állítja, hogy éppen seriffnek megy Red Rockba, de ezt a többiek nem igazán hiszik el neki. Végül pedig jön a hóvihar, ami O.B. Jackson (James Parks) kocsissal együtt a későbbi végzet kunyhójába, Minnie Rőfösboltjába űzi a kis csapatot. Ahol négyen már várják őket.
Az összezártság alatt szépen lassan kibontakozik az összes karakter. Még a legzárkózottabb alakokról is kiderül, hogy hét(nyolc)próbás gazemberek. Mindenki gyanús, és mindenki a másik életére törhet. Igazi lélektani krimit látunk egyszerűsített, úgynevezett red-neck nyelvezetben előadott párbeszédekbe sűrítve. Nyilván azért kellett a hosszú filmidő, hogy Tarantino mindenki élettörténetét bemutathassa, mindenkiről nyilvánvalóvá váljék, hogy még ha később egyikük-másikuk meghalna is, ne sajnáljuk őket. És azért is, hogy a rendező végül jól átverjen minket: elhiggyük, hogy hősei azok, akiknek lefestik magukat, majd az utolsó „fejezetben” jó nagyot döbbenjünk. A film ezen szakaszának legnagyobb erőssége Daisy szerepeltetése. Jennifer Jason Leigh remekül játssza el a negatív női főszerepet. A sok rideg macsó között neki van nagy értéke, nem is kicsi. Sokáig azt hisszük, hogy csak az a tízezer dollár, amit Red Rockban fizetnének érte, de később aztán nagyobb titkokról is lehull a lepel.
Az aljas nyolcas – amit angol címe (The Hateful Eight) alapján a teljesen utálható, de akár utálattal teli nyolcnak is lefordíthatnánk – kettős film. Egy élvezhető kamara-darab, ami a végére a Tarantino-stílusnak megfelelően őrült és idétlen vérengzésbe csap át. Leginkább QT Alkonyattól pirkadatig című korábbi alkotására hasonlít: az is remek humorral, érdekes sztorival indít, majd egy lebujban átcsap gagyi zombi-filmmé. Mégis azt mondanánk, hogy inkább egy Agatha Christie-be oltott Kill Billt látunk. És ha előre tudjuk, márpedig tudhatjuk, hogy mit várhatunk Quentin Tarantinótól, akkor csalódás nem érhet bennünket. Inkább elégedettek lehetünk. Jó ez a film a maga nemében, üdítően hat Ennio Morricone zenéje, kiváló színészeket látunk, akik mind-mind szívesen vállalnak szerepet a rendező filmjeiben. Talán nem véletlenül.
Akkor lepődnénk meg leginkább, ha nem érdemelne ki valamilyen Oscar-szobrocskát februárban ez a nyolcas. Mert annyira aljas, utálatos és halálra érdemes benne mindenki, hogy a végén már szinte sajnálunk minden le-, vagy inkább szét-, vagy még inkább szanaszét-lőtt szereplőt. Quentin Taratino az oka: nála a gonoszság is cukivá válik. Húzzuk a szánkat, liftezik a gyomrunk, amikor a szétfröccsenő agyvelő a másik fején landol, de a végén mintha látnánk a rendező (ki)kacsintását: „Ugye, milyen hülye voltam megint?”. Szerintünk meg jó. A Ponyvaregény óta a legjobb.
Széles Tamás írása
A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Ön is megnézheti: január 13-ig 16.15 és 19.30 órai kezdettel, 14-től 27-ig 19.30 óráig, január 28-tól február 3-ig 16.30-tól. Apolló mozi, Miklós u. 1. el.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu. A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D normál – 860 Ft, 2D gyermek/diák – 760 Ft, 2D csoportos (20 fő felett) – 660 Ft, 3D normál: 1090 Ft, 3D gyermek/diák – 990 Ft, 3D csoportos (20 fő felett) – 890 Ft.