Durva hét volt ez, tele állati agresszióval. Kutyák támadtak meg egy férfit, aki alig tudott elmenekülni, az ebek majdnem széttépték. Nem sokkal később egy másik horrorsztori borzolta a kedélyeket: Bánkon, az erdei iskolánál vad kutyák mészároltak le egy őzikét és baromfiakat, a vérben úszó állatokra ráadásul az oda járó iskolás gyerekek találtak rá…
Ez a kutya nem biztos, hogy szétmarcangolna egy embert. Vagy mégis? (Illusztráció)
Biztosan van, akinek a hírek hallatán ökölbe szorul a keze, és azt gondolja, ki kellene irtani az összes négylábú rohadékot. Az állat nem ember, nem lehet megbízni bennünk, vérlázító, milyen szörnyűségeket okoznak. Ne cicózzunk, végezzünk velünk. Mások a pórázon tartással kapcsolatos törvényt emlegetik, hogy nem egészen pontos: nem egyértelmű, ha nem szabad láncon tartani egy ebet, mikor lehetne mégis. Nyilván egy tanyasi házőrzőt nem árt néha megkötni, mert nem csak a kertet dézsmálni szándékozó tolvajokat fogja lerohanni, de a postást és a békés, becsületes turistákat is. Ugyanakkor azt se felejtsük el, attól, hogy a kutya nem ember, normális méretű élettér csak megilletné. Embertelenség, amikor egy kutyát kétméteres láncon tartanak két lebetonozott négyzetméteren. Láttam ilyet pár éve a nagyerdei övezetben, ahol egy villa kertjében tengődött a közepes termetű eb, míg bele nem pusztult. Aztán került a helyére másik nyomorult. De bárhol, kertségekben, faluhelyen, vidéken is találkozni hasonlóval, legfeljebb ott a beton helyében sár tocsog, amire a gazda néha szalmát szór. A kutya meg üvölt, mert alapból társas lény, és több mozgástérre vágyik. Csoda, ha megbolondulnak előbb-utóbb az ilyen állatok? Vagy ellógnak az emberi környezetből? Aztán meglehet, valóban falkákba verődve próbálnak élni és túlélni.
A vad kutyák rémtetteit mindezek természetesen nem mentik fel. Mint ahogy a kegyetlenkedő, embertelen kutyatartók sem vállveregetést érdemelnek, ha a bíróság elé kerülnek. Vagy azok, akik lovakat éheztetnek halálra, macskákat fejeznek le. Vagy kihajítják a húsvéti nyulat, mikor elunta a gyerek, és szerencsésebb lesz a nyuszi, ha kocsi csapja el, és nem azok a kutyák marcangolják szét, melyeket amúgy a gazdájuk hajított ki, mert úgy gondolta, nem fogja őket beoltatni, nem óhajt fizetni azért, hogy chipet kapjanak, és nem fogja etetni sem őket. Vagy azért, mert nem telik rá, vagy azért, mert azt a pénz akár el is lehetne inni. Vagy az új, a nagyobb ház kertjébe nem holmi utcai mix illik, hanem valami pedigrés jószág. Szóval a kérdés nem olyan egyszerű.
Engem is harapott már meg kutya – gyerek voltam, attól kezdve évekig csakis (jó) messziről nézegettem az állatokat. Aztán valahogy legyőztem ezt az érzést. Azt tapasztaltam, általában az állatnál is működik az amilyen az adjon isten, olyan a fogadj’ isten elve. Mivel azonban az állat nem ember, nem szabad elfelejteni, hogy óvatosnak kell lenni vele.
A kutya, macska, sertés, ló és egyéb kétlábú vagy szárnyas jószág nem tud az érdekeiért szót emelni. Az emberek dolga ez. A veszett kutyák veszélyesek a világra nézve – pont úgy, mint a veszett emberek. (Például a feleségét és gyerekeit rendszeresen bántalmazó, az asszonyt végül baltával agyonverő embert.)
Nem kérdés, joggal döbbentünk meg a három kutya miatt, akik majdnem szétmarcangoltak egy embert (s amúgy teljesen normálisan viselkedtek, nyugodtan voltak a gyepmesteri telepen, mikor elfogták őket), vagy a vad ebek tettein is kiakadhatunk. Ettől függetlenül nekem eszembe jutnak azok az állatok is, akikkel kutyatartóként kutyaséta közben időnként találkozom. Magányos ebekről van szó. Valaha laktak valahol, volt gazdájuk: ez az állapot megszűnt. Egyik-másikuk szemében még ott a bizalom, hogyha embert látnak, akkor talán van remény. Hiszen az ember jó, szállást ad, enni ad. Másokban már csak a félelem tompa fénye csillog erőtlenül. A jelzés, az üzenet, ami szavak nélkül is átjön, hogy fázom, hideg van, egyedül vagyok, éhes vagyok, nem ettem napok óta, és érzem, hamarosan bele foguk pusztulni, de hozzád sem merek (oda mernék) menni, mert az is ember volt, mint te, aki kidobott az autóból, vagy egy bottal összevert és elkergetett onnan, ahol laktam.
Szóval mikor felháborodunk, hogy meg kéne ölni az összes ilyen rohadékot, gondoljunk arra, hogy a felelősség valahol a miénk, embereké is. Adjunk egy esélyt magunknak és a kutyáknak is: sétáljunk el egy menhelyre, nézzük meg, hogyan élnek ott rács mögött, várva arra, hogy egyszer majd csak jön valaki, aki azt mondja, nekem ez a kutya kell. Vagy azt mondja, vállal egy kis társadalmi melót, és elvisz legalább egy pár perces sétára egy-két kutyát. Mindössze ennyi kell ahhoz, hogy boldog, barátságos és végtelenül hálás állatokat lássunk.